Lestat

"A falka elpusztult. Én éltem. Már csak a tulajdon lélegzetemet és a néhány lépésnyire haldokló kancám fülsértő sikolyát lehetett hallani a hó borította, kihalt völgyben."

"Igen, épségben megérkeztünk, éjjel-nappal tartó utazás után, a Cité szigetén volt lakásunk, kimondhatatlanul boldognak éreztük magunkat, Párizs pedig olyan meleg volt és gyönyörű és pompázatos, hgy azt el sem lehet képzelni!"

"Hozzátapadtam, érzetem inait, csontajtait, keze formáját. Ismertem a testét. Részegítően nyillalottak át bénultságomon az érzések, s még erősebbek, még hevesebbek lettek, amint felém hatoltak: szinte láttam is, amit éreztem. De az volt mindennek a netovábbja, ahogy ömlött belém az édes-mézes vér, és én ittam és ittam. Még, még ennyit bírtam gondolni, ha gondolkoztam egyáltalán; mintha sűrű fényt kortyoltam volna, oly ragyogóan, oly vakítónak látta lelkem azt a piros patakot, mely ezerszeresen teljesítette minden reménytelen vágyamat."

"Eltaszított, hogy beletántorodtam, majd oly hosszú és magas ugrással vetette magát a máglya közepébe, hogy úgy látszott repül. Láttam, amint lehull. Láttam, amint a tűz belekap ruháiba. ....... Hányta-vetette fekete pipaszár végtagjait, aztán hirtelen összepöndörödött. Lobogott, harsogott a máglya, és a közepén már nem láttam mást, csak a tüzet."

"Gabrielle álmélkodott, bár nem tartotta ezt igazán fontosnak. Neki a jövő volt a fontos. És mikor halála végetért, nem lehetett megállítani. Fal nem maradt megmászatlanul, ajtó kitáratlanul, és nem volt számára túl meredek tető."

"Ó, igen, halhatatlanná, holott nem is kapiskálod, mi az! Nem több, mint szó. tanulj alkotód végzetéből. Miért ment Magnus a máglyára? ősöreg igazság ez minálunk, s te még csak meg se sejtetted. Lakozz csak emberek között, s a múló évek megtébolyítanak. Látod, amint mások megöregszenek s elhalnak, látsz fölemelkedni és bukni birodalmakat, elveszítesz mindent, mit értettél s szerettél- ki bírná ezt? Téged is vad tombolásba és kétségbeesésbe fog hajtani."

"Nem a bolondság a te ellenséged, nem bizony, ha valóban erős vagy. Még a bolondság előtt szörnyű pokol vár a vámpírra, aki elhagyja a borkot, és lakozik a halandók között. Ellenállhatatlanul meg fogja szeretni a halandókat! Meg fog érteni minden dolgokat a szeretetben."

"....és végül eljő a pillanat, mikor nem bír már életet kioltani vagy szenvedést okozni , és csak az őrület vagy tulajdon halála enyhítheti gyötrelmeit."

"Gabrielle tűnt fel az ajtóban, a fémszín tenger és az egyetlen tanú, a magányos madár látomásnak emléke mögött. Haja a szűzanya aranyfátylaként omlott a vállára és annyit mondott mélységes szomorúsággal: -Megbukott, fiam."

"Üresség és csönd:ezt akartam, csak hogy egyedül lehessek a párizsi rémületes küzdelem után. Csönd volt, engem pedig kiéhezett állatként marcangolt a felismerés, hogy látni se bírom többé Nicholas-t."

"És mikor elhatároztuk, hogy Párizsba megyünk, azt gondoltam,éhen fogunk halni Párizsban, és le fogunk zülleni, egyre lejjeb és lejjebb és lejjebb. Én ezt akartam, sokkal erősebben, mint amennyire ők akarták a kedvenc fiú diadalát, az én dicsőségemet! azt hittem el fogunk zülleni, el kellett volna züllenünk."

"Aztán pedig a varázserő, amikor megkaptad a varázserőt, akkor a gúnyolódás netovábbjaként megoltalmaztál tőle! És mit tettél sátáni hatalmaddal, mint hogy egy jóember cselekedeteit majmoltad!"

"Elmegyek hozzájuk-szólt legbársonyosabb hangján.-Elfogadom az aranyat, melyet kínáltok, és itt keresek menedéket e toronyban, és megtanulom szenvedélyes sarjadtól, amit tanítani tud nekem. Ám csak azért nyújtom ki utánuk a kezem, mert mindeme dolgok ott lebegnek, felszínén a sötétségnek, melyben fuldoklom és nem akarok együgyűen alászállni. Nem hagyom itt neked az örökkévalóságot valami...valami végső összecsapás nélkül. ....... Azt akarom, hogy útjaink találkozzanak a jövőben. És csakis ez okból, azt teszem, amit kérsz, és nem azt, amit akarsz: megkímélem a balsorsú Nicholas-t."

"Tudtam, hogy szeretem Armand-t, teljesen érthetetlen módon, de azért boldog voltam, hogy vége. Annyira örültem, hogy elmegyünk! Mégis hosszú ideig álltam ott, a rácsba kapaszkodva, úgy bámultam a távoli erdőket és a messzi város tompa izzását az alacsonyan járó fellegeken. És nemcsak az ő elveszítését gyászoltam, hanem Nicki-t, Párizst és magamat is."

"Azt álmodtam, hogy együtt járjuk a világot, te meg én, és boldogok és erősek vagyunk mindketten. Azt álmodtam, hogy szívjuk a gonosz vérét, mint Marius tette, és ha ránézünk magunkra, fájdalmas áhitattal töltenek el a titkok, melyeket láttunk. ...... Feltéptem a csomagolását és a Stradivari tokját pillantottam meg. ..... Legidősebb barátunk felbőszülve hegedűsünk szertelkedésein, bebörtönözte őt a régi rezidenciádban és noha a hegedűs nála hagyta cellájában, elvette tőle a kezét. ....... Táncraperdültünk, hogy belelovaljuk magunkat a szokásos önkívületbe. Azt hiszem sose voltunk még ilyen zalkatottak, rettegők és szomorúk. Ő a máglyára lépett."

"Ön szerint vissza kellene mennem bosszút állni? Tétován bólintott. Nem akarta fejembe ültetni a gondolatot. -Hogy tehetném, Képmutatás lenne, ha egyszer otthagytam nekik Nicholas-t, arra számítva, hogy megteszik, amit meg kell tenni."

"Ígérje meg, hogy soha nem akarja befejezni úgy, hogy előbb ne keresne meg engem. Hogy együtt legyünk megint. Mukkani se tudtam egy percig a meghökkenéstől. - Soha nem akarom befejezni-mondtam majdnem megvetően- Így hát bírja ígéretemet. Ígérni csak elég egyszerű."

"Vére, mint a fény, a folyékony tűz. A mi vérünk. Karjaim hihetetlen erőre kapva fonódtak a vállára, arcomat hűvös, fehér testéhez szorítottam. A vér végiglövellt ágyékomig, minden erem lángolt belé. Hány évszázadig tisztul, párolódott ily hatalmas erejűvé a vére?"

"Annyi mindent összehordtak ebben a században a nemes vademberről, a civilizáció züllesztő hatásáról. Hogy okvetlenül meg kell találnunk az utat, amelyen visszajuthatunk az elveszett ártatlansághoz. Badarság. A természeti népeknek szörnyű hiedelmeik és elveik vannak. El se tudják képzelni az ártatlanságot. A gyerekek sem. De a civilizáció végre megteremtette azokat az embereket, akik ártatlanul viselkednek. Most először végignéznek magukon, és azt mondják: Hát ez meg mi a fene!"

"A lényeg az, hogy te a régi világszemlélet legszélén születtél. Én is. Hitetlen korból jöttél mégsem vagy cinikus. Én sem voltam az. Mi a hit és a kétség közötti hasadékból pattantunk elő."

"Az az igazság, hogy a legtöbb asszony gyönge, akár halandó, akár halhatatlan, de amelyik erős az tökéletesen kiszámíthatatlan."

"Belevágtam, a zene feljajdult, visszahullott táncoló ujjaim alatt. .....Együtt daloltam vele, először zümmögve, majd fennhangon, és elmosódott körülöttem az aranyozott kis kápolna. .....Szája megérintette a nyakamat, engem csókolt, az eret csókolta, amelyben az ő vére vágtatott. Ajka megnyílt és miközben én teljes erőmből szívtam magamba a vérét megéreztem nyakamon a szemfogak félreismerhetetlen szúrását."

"Államon patakzott a vér. Láttam Akasa megütött arcát, láttam, amint odakap Enkilhez. Szemében halandó harag lángolt, csillogó fehér tagjai életre keltek, és belemarkolt a fejemet szorító kézbe."

"Bárcsak lett volna még néhány közös éjszakánk, hogy nyugodtan megbeszéljük, mi történt! Szeretetem azonban elkísér. próbáld nem elfelejteni, amit mondtam. Ha majd ismét találkozunk annyi minden mesélnivalónk lesz egymásnak..."

"Alighogy megérkeztem a kólóniára, halálosan beleszerettem Louis-ba, egy sötéthajú, szép szavú, finomkodó,polgári származású, fiatal ültetvényesbe, aki cinizmusával, és önpusztító hajlamaival szakasztott mása volt Nicholas-nak. ..... Ő azonban sokkal nagyobb hatalommal bírt fölöttem, mint Nicholas bármikor.Még a legkegyetlenebb pillanataiban is csak a gyöngédséget ébresztett föl bennem."

"Én egyszerűen csak szerettem őt. És mert kétségbeesetten meg akartam tartani, még szorosabban magamhoz akartam kötni, a legbaljósabb pillanatban elkövettem a legönzőbb és leghebehurgyább tettet, amelyre valaha vetemedtem élőhalott életem során. Ez lett a vesztem, ez a bűn, amikor Louis-val és Louis-nak megteremtettem Claudiát, a lélegzetelállítóan gyönyőrű vámpírgyermeket."

"Louis igazán a gyarlóságok tükre volt, a legelbűvölőbben emberi ördögfajzat, kit valaha ismertem. Még Marius sem bírt volna elképzelni ily kedves és figyelmes teremtményt, mindent ízében úriembert, ki még arra is megtanította Claudiát, miként használja az ezüst evőeszközt, holott neki aztán, egyem azt a drága kis fekete szívét, igazán nem volt szüksége késre-villára."

"-Én nem bosszút akartam!-suttogta dúlt arccal, tört szívvel.-De te gyógyulásért jöttél és nem én kellettem neked! Száz évig vártam, de én nem kellettem neked! "

"-Nem tudlak becsapni-feleltem.- Nem tudlak szeretni. Mit szeressek rajtad? Hogy hulla vagy, ki mások hatalmára és szenvedélyére éhes? Maga a megtestesült szomjúság?"

"A föld megtartott. Élőlények csuszamlottak elaszott húsomon, a zsíros-nedves göröngyökön át. Arra gondoltam, hogy csak még egyszer kelhessek föl, még egyszer láthassak egy zsebkendőnyi csillagos eget, soha többé nem csinálok szörnyűségeket. Soha többé nem gyilkolok ártatlant."

"Bármi történjék, megéri - szóltam. Mármint, ha te és én és Armand... és Marius, mi együtt lehetünk, akkor már megérte."

"Hideg volt, akár a márvány, és majdnem ugyanolyan kemény. Szemem fölpattant a sötétségben. A kéz erősebben szorított. Selymes hajerdő söpört végi arcomon. Hideg kar kúszott át a mellkasomon. Ó, én édesem, szépségem, kérlek, kérlek!, akartam mondani, de már zárult is le a szemem és nem akart mozdulni az ajkam. Elveszítettem az eszméletemet. Odafönt felkelt a nap."