„Nem azt mondom, hogy nagy festő vagyok. Nem vagyok olyan bolond. De azt igenis mondom, hogy kínjaimból, bolondságaimból, szenvedélyeimből született egy látomás, amely enyém marad az örökkévalóságig, és amelyet íme most felajánlok önöknek.
Ez pedig arról szól, hogy minden ember túlcsorduló edénye a tűznek és a titkoknak. Ezt a látomást nem tagadhatom, nem olthatom ki, nem legyinthetek rá, nem fordulhatok el és nem menekülhetek tőle.

Mások a kételyről és a sötétségről írnak.

Mások az értelmetlenségről és a csendről írnak.

Én a rejtelmes, égi aranyról írok, amely fényesen ragyog mindörökké.

Lássák meg magukban a fényt, mert én látom, és látni fogom minden emberben. Látom, ha éhezem, látom, ha vívódom, látom, ha ölök. Látom ivás közbe, amint pislákol, majd kialszik ölelő karjaimban.

El tudják képzelni milyen érzés lenne megölni magukat?

Imádkozzanak, hogy erőszak vagy gyilkosság nélkül is megláthassák a fényt a többiekben. Isten mentsen meg attól, hogy ilyen árat kelljen fizetniük érte. Engedjék át azt nekem, majd én megfizetem.’